Önámítás
Ha bántanak
Ha bántanak,
kezem arcom elé teszem,
magam kicsire összehúzom
és elbújok, mint egy egér.
Ha bántanak,
becsukom a szemem,
azt gondolom, hogy nem fáj,
mert már meghaltam.
♦
Ha bántanak,
a fájdalomtól üvöltök,
vadul ordítva rontok a támadóra,
hogy széttépjem, mint egy oroszlán.
És végül sírok,
és sajnálom magam,
és sajnálom őt is, aki bántott,
akit bántottam.
(Z.R. 2006.)
Befogad a világ
Földön fekszem, körbevesz,
elfogadom testemet.
A szél lágyan simogat,
cirógatja arcomat.
Víz hulláma andalít,
hallgatom szívem hangjait.
Naptól fényes a szemem,
megtaláltam a helyem.
(Z.R. 2007.)
Melankólia
súlytalan semmi
könnytelen sírás
csendben lebegni
hagyni, engedni…
nem várni semmit
csak elengedni
ennyi az élet
éppen csak lenni
nem ér el semmi
nem fáj a bántás
nincs többé kérés
vágyó kívánás…..
.
.
.
.
.
(44 éves nő verse)
Örök szerelem
Igaz, a szerelem örök,
de mint búvópatak eltűnt előlem,
s útját nem találtam.
Száz évig vándoroltam,
bejártam völgyet és hegyet,
most tudom csak, hogy elástam,
a lelkem mélyén rejtezett.
Kerüld meg százszor önmagad,
száz képet látsz, hidd, hogy te vagy.
Fess faladra fát, virágot, lepkét,
lemállik úgyis a színes festék.
Fess börtönödre tengert, napot,
sikert, ünneplést, ahogy akarod...
Hideg kő csupán, hulló vakolat alatt,
odabent a rab te vagy – magad.
(42 éves nő verse)
Áldáskérés
Földanyám, a formát tőled kaptam.
Apám, Nap, a tartalom, te vagy.
Bátyám, Szél, s te Vízhúgom,
segítsetek az utamon!
(38 éves nő verse)
Barlang mélyén fekszem,
gömbbé zárom testem.
Idebent a csendben
csak a szív
dobog.
Egy kígyó körbevesz,
bűvös körbe zár,
védi testemet,
minden bajt kizár.
Pihenek. Csend van,
sötét és béke.
Távol, a barlang felett
vad patkódobogás:
egy ménes vágtat át.
Jó így nekem,
a lelkem pihen.
Csak a csend van,
csak a szív dobog
itt bent.
Védetten
